A NOL fideszes politikusok nyilatkozatára építve közöl egy cikket a miniszterelnök európai szövetségeseiről.

Akik nincsenek.

Válságtenger toronymagas hullámai közt a naszádon vergődő birkanyáj (ahogy az Economist a minap a fidesz frakcióját minősítette) tengeribetegségtől meggyötörten kezd apró, óvatos lépéseket tenni a mátrixból a valóság felé, és azon töpreng , hogy nem életbiztosítás úgy a biztos kikötőbe kormányozni az egyre rozogább lélekvesztőt, hogy az iránytű körbepörög, a kapitányon kezdenek kiütközni a paranoid skizofrénia jelei, a készletek fogytán, a többi naszád legénysége pedig háromszor is meggondolja, segítsen-e bármiben a harsány provokátoroknak, akik Önnön Nagyságukat fennhangon hirdetve lesik a horizontot egy baráti vontatóhajó segítségében reménykedve.

Barátok nélkül az ember csak félember.

Úgy tűnik, ezt a sokszor megénekelt igazságot egyes vezető pozíciókat betöltő fideszes politikusok is osztják, persze szigorúan név nélkül, nehogy a Vezért felizgassák.

Mint tudjuk, Orbán még a héten kiküldi Fellegit az IMF és az Európai Bizottság ítészei elé, hogy a feltétel nélküli fegyverletétel mikéntjeiről érdeklődjön, és szabad elvonulást kérjen némi pénzmaggal megtámogatva. A kétharmados forradalom titánjai mindeközben idehaza lerágják mind a húsz a körmüket idegességükben, hiszen egyre hangosabbak kintről azok a bekiabálások, melyek nem elégszenek meg a fegyverszünet megkötésével. A falakon túlról egyre több olyan hang hallatszik, melyekből az szűrhető le, hogy itt bizony egyesek fejeket is követelnek, mégpedig a két legnagyobb géniuszét, Viktorét és Gyurkáét.

Márpedig Vezér nélkül szétszéled a sereg, és Orbánnak nem kis energiájába került elérni, hogy rajta kívül ne legyen a Fideszben senki emberfia, aki az ő esetleges megpuccsolása után átvehetné a gyeplőt. Ebben kétségkívül világszínvonalút alkotott, és saját kezűleg emelt a vezető pozíciókba olyan klónokat, akik maximálisan alkalmasak valóságtól elrugaszkodott politikájának kiszolgálására, de abban a pillanatban, ahogy a Főnököt kipöccintik a fejük fölül, lefagynak, mint a windows vista. A Vezérhez való teljes hasonulásnak abban a fázisában pedig, ahol ők leledzenek, a gyári állapot visszaállítása már közel sem egy egyszerű feladat.

Ha van is Orbánnak a Fideszen belül személyi alternatívája, azt egyik percről a másikra nem találhatják meg. Addig pedig, amíg ő mozgatja a marionett-színház összes bábját, fel sem merülhet annak a lehetősége, hogy már most elkezdjenek keresgélni valakit, aki egyben tudja tartani a nyájat akkor is, ha a vezérürüt megeszik a farkasok. Ha bekövetkezne a legrosszabb, és levernék Viktor fejéről a koronát, akkor a Fideszben egy olyan utódlási procedúra elébe néznének, amihez képest a közröhejbe fulladt emeszpés miniszterelnöki casting kutyafüle volt.

A NOL cikkének fényében egyáltalán nem látom lehetetlennek, hogy a Fideszen belül is vannak ma már jó páran , akik tudják, hogy Orbánnal itt semmire sem mennek, csak éppen nincs alternatíva. És ilyenkor jönnek a kifogások. Mostanra elfogytak az érveik amellett, hogy miért kell támogatni a Vezért. És ha nem tudják megmagyarázni, miért nem hajtják el, mint Taki bácsi a kameramannt, akkor keresnek rá okot, hogy miért ne küldjék el. Nézzük hát, Fiatal Demokratáink szerint milyen okokból nem szabad kikényszeríteni Orbán Viktor leváltását.

Először is: a Főnököt félreértették! Mármint azon az ominózus éjszakán, amikor a stabilitási paktummal kapcsolatosan a nagy többség helyett a Brit Oroszlán érvei mellett foglalt állást. Igaz, hogy kicsúszott a száján az a szó, hogy „no”, de az a „no” nem azt jelentette, mint amit a „no” úgy általában jelenteni szokott. Elénk is tárják az orbáni mondatok megfejtésének kódját, amit a tárgyaláson részt vevő rosszindulatú szövetségesek félremagyaráztak. Ebből számomra két dolog következhet: Az első opció, hogy gránitkeménységű miniszterelnökünk megint a szemünkbe kamuzik, és utólag próbálja megmagyarázni, hogy a kecsesen ringó fecske és a recsegve fingó kecske közötti elhanyagolható kis különbség csak a mi beteges fantáziánk terméke. A másik lehetőség, hogy a konferencia résztvevői kihívásokkal küszködnek angol nyelvterületen, és Viktor magvas, cirádás szóvirágaiból kizárólag a „no” tagadószócska ragadt meg csökevényes emlékezetükben, így találtak ürügyet arra, hogy a Felcsúti Géniuszba beleköthessenek.

A kétharmad a külügyi diplomáciával is elégedetlen, mert nem védik kellő vehemenciával a NER bástyáit. Míg a washingtoni és londoni nagykövet időt, energiát és tekintélyt feláldozva blogol, tiltakozik, olvasói levelet ír, és testével védi a Haza érdekeit, addig a legtöbben szégyellősen, szemlesütve hagyják, hogy a nemzetközi sajtó cafatokra tépje a Nemzeti Együttműködés renoméját.

Az EU-s pénzcsap elzárását teljesen kizártnak tartják, mivel véleményük szerint ezzel a közösség egyfajta precedenst teremtene. Amikor pedig más tagállamok vezetői is eljutnak odáig a megvilágosodás útján, hogy a tökéletesség maga a centrális erőtérben ölt testet, s ezen felbuzdulva szegény népeik és bőkezű oligarcháik boldogulását az autokratikus állami intézmények létrehozásában látják majd, könnyen úgy járhatnak, ahogy a magyarok, ez pedig nem lehet jó senkinek. Ezen felül a multik is odacsapnának a döntés hallatán az Európai Bizottság asztalára, hiszen az még hagyján, hogy Orbánnak kiperkálják a védelmi pénzt, na de hogy most még az Unió is az őket pofozza, azt már nem!

A hazai ellentábor részére is szolgálnak egy indokkal arra, miért kell továbbra is meghagyni Viktorkát abban a hitében, hogy innentől övé minden hatalom és dicsőség mindörökkön örökké.

Ha ugyanis valami érthetetlen okból trónfosztásra kerülne a sor, és a haza újra ellenzékbe kerülne, akkor százezer ember menne ki az utcára, és nem csak a megmaradt fidesz-fanok, hanem azok is, akik már levették a kezüket Viktorról, na meg az árpádsávos nemzettestvérek, akikkel ugyan nem szeret villogni a Vezér, de az a két beígért pofon is elmaradt, hiszen mint látható, sosem lehet tudni, mikor kell őket megint csak a pesti utcákra szólítani.

Egy mondatban összefoglalva: ha nem akarjuk, hogy holnaptól megint háborús övezetté váljon a főváros, autók lángoljanak, kirakatok törjenek, DTS-ben hallatsszék csontok törése és fogak csikorgatása, akkor hagyjuk Viktort tovább játszani, amíg ő maga meg nem unja a bábszínházasdit.

A kétharmados támogatottság a látszattal és a közvélemény-kutatásokkal ellentétben töretlen, és ezt hamarosan demonstrálni is fogják felénk és a hitetlenkedő külföld felé, Orbán februári évértékelője valamiféle kormánypárti nagygyűlésben manifesztálódna. Hogy ezzel kinek mit akarnak bizonyítani, nem tudom, de azért annyit megjegyeznék, hogy a nép Fidesztől távolabb eső része is tisztában van vele, hogy Szeretett Vezetőnk pártja szervezettségében, mozgósítási képességben bármelyik másik alakulatot felülmúlja. Elkötelezett aktivisták, némi buszoztatásra szánt állami pénz, és Kubatov Gábor hathatós segítségével bármikor össze tudnak hozni egy impozáns nagygyűlést. Még ma is milliós táborral rendelkeznek, ráadásul az eddigi tiltásokkal ellentétben ezúttal valószínűleg a közalkalmazotti munkáltatók is „bátorítani”, „ösztönözni” fogják kollégáikat a szimpátiatüntetésen való részvételre.

A bibi csak ott van, hogy villoghatnak az egymillió akárhány-százezres táborukkal, az ettől még nem jogosítja fel őket arra, hogy diktatúrát építsenek a másik nyolcmillió magyar feje fölé!

Orbán egyedül maradt, szövetségesek nélkül néz az elkövetkező hetek elébe.

A legdöbbenetesebb, hogy ennek nem kellett volna így lennie, ha visszaemlékszünk a megválasztása utáni időkre, akkor még megvolt az a bizalom, szövetségesi háttér, amit a despotákat jellemző intézkedéseivel, magatartásával nem csak hogy lenullázott, de egyenesen visszájára fordított. Nem maradt olyan európai politikus, akinek önbizalomtól duzzadó Vezetőnk viszketőport ne szórt volna a gatyájába, bele ne túrt volna az ételébe, rajzszöget ne dugott volna a párnája alá, vagy bármi más módon meg ne sértette volna az érdekeit. És most, mikor a jóindulatukra volna szükség, távoltartási végzést lobogtatva menekülnek a legatyásodott tréfamester közeléből, egyesek pedig egyenesen odáig merészkednek, hogy megpróbálják valamilyen úton-módon kipaterolni a klubból.

Mostanra több európai ország vezetése egyenesen méltatlannak tart bennünket az EU tagságra. Nincs olyan befolyásos politikus szerte a civilizált világban, aki komoly tényezőként számolna a Vezérrel, és akár csak protokolláris értelemben is biztosítaná támogatásáról.

A cikkben a fideszes politikus megemlíti, hogy még a szintén nem túl közkedvelt Gyurcsánynak is akadt szövetségese Gordon Brown személyében. Orbánt viszont mindenki elkerüli. A németeknél a stabilitási paktum, meg a különadók verték ki a biztosítékot, Ausztriánál az, mikor a Nemzet Böllére az ő bankjaik torkába nyomta a bökőt. A lap informátora szerint Sarkozy megvehető volna a paksi atomerőmű átpasszolásával, de nekem az elhíresült pécsi eset után efelől is vannak fenntartásaim, elvégre egy jogállammal ellentétesen működő országban nincs garancia arra, hogy a vihar elültével nem takaríttatná ki onnan őket is a kidobóemberekkel, mint ahogy az a Suez esetében történt.

Viktor tehát magányosan ül a nyeregben, és a gebe is egyre lassabban poroszkál.

Félő, hogy nem húzza már sokáig szegény pára, ha nem sikerült megoldást találni...

Addig pedig a miérteken gondolkodó hős szabadságharcosunknak azt ajánlom, dúdolgassa és ízlelgesse a fent említett Karthago-dal sorait:

"Vannak olyan jó pofák,
kiforgatják az ember szavát.
Nem törődnek semmivel,
csak a, csak a magán érdekkel."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.