Minek annak ellenség, akinek ilyen barátai vannak? - kérdezhetnénk a mai események láttán.

A szélsőjobb mozgolódik, védi a rendszert, ami nem is csoda, megütnék a főnyereményt, ha akárcsak koalíciós erőként is, de markukba ragadhatnák ezt a gátak nélküli , koncentrált hatalmat. Vonáék a fővárosban gyújtogatnak, Csurka meg Szegeden hálálja meg Orbánnak az ajándékba kapott színházat. Védik a Rendszert, ahogy azt kell. Nekik nem az egyszemélyi irányítással van bajuk, esetleg azzal, hogy még nem az ő kezükben van a gyeplő. Reméljük, hogy soha nem is lesz, elvégre Szálasi nyilasai is csak az őrült náci vezér támogatásával vihették végbe vérgőzös ámokfutásukat.

A mai napi jobbikos zászlóégetés nem előzmények nélkül való. Orbán pitbulljai szavak nélkül is értik a vezér parancsait. Schmitt Pál mögül valamilyen rejtélyes okból eltűnt az EU-s zászló 2011 utolsó napjának éjjelén, miközben semmitmondó beszédét szavalta. Aztán jött az új év, az újabb kritikák, és a kormányzati kommunikáció minden megnyilatkozásában azt sugallta, hogy egy nyugatról jövő politikai támadás áldozatai vagyunk.

Elvégre milyen dolog az, hogy kimegyünk kunyerálni néhány milliárd eurót, és cserébe elvárják, hogy betartsuk azokat a szabályokat, amiket a csatlakozási tárgyalásokon még magunkra nézve is kötelezőnek éreztünk?

Nekünk aztán ne szóljon be senki, nekünk aztán ne diktáljon senki, aztán ha nem tetszik a rendszer, akkor good bye, Europe! Mi kiléptünk, aztán innentől kezdve boldoguljatok nélkülünk!

Ja, de pénzt azér' néha küldjetek ám, mer' hát csórók vagyunk. Hiába, a világ Legönérzetesebb Nemzetének is meg kell élni valamiből... Hát úgy tűnik, valahogy így képzelik a szebb jövőt euro-szkeptikus honfitársaink.

Lépjünk ki! Lépjünk ki! - skandálták ma az EB magyarországi képviselete előtti Jobbik-szimpatizánsok. Oké, lépjünk. Aztán mi lesz másnap, észkombájnok?

Kiűzzük a kapitalista nagyüzemeket, úgyis bőviben vagyunk a munkahelyeknek, nem? Vagy majd lesznek briliáns magyar vállalkozások helyettük, akik egy teljesen beszűkült, összezsugorodott magyar piacra termelnek, ugye? Biztos a szittya kofák is olcsóbban adják a káposztát a Turul Centerben, ha kiűzzük a konkurenciát. Hányan vagytok, akiknek dolgoznak barátai, ismerősei, rokonai Európa-szerte, akik kizárólag az EU-tagságunknak köszönhetik, hogy kint lehetnek? Gondoljátok, megköszönik majd, mikor sikerül elérnetek, hogy unión kívüli ország polgáraiként elveszítsék azt a jogot, hogy szabadon vállaljanak munkát ott, ahol szeretnének? Ha majd jöhetnek vissza sorba állni segélyért? Nagy Magyarországot követeltek, és nem veszitek észre, hogy épp az uniónak köszönhetjük, hogy ma már alig van olyan pontja a Trianon előtti Nagy Magyarországnak, ahová el ne juthatnánk teljesen szabadon, korlátok nélkül?

Szeretnétek megint útlevéllel, meg vízummal járni Erdélybe, vagy a Felvidékre? Vagy akkor meg mi van?

Néhány percnyi agyalás után rá lehetne jönni, hogy sokkal, de sokkal többet veszíthetünk az EU-ból való kilépéssel, mint amit nyernénk. Az, hogy Vona, meg Novák szívesebben látna minket Európán kívül, és arról ábrándozik, hogy az egész országból egy nagy Magyar Szigetet csinálnak, ahol Zagyva Gyula kaliberű emberek lennének élet-halál urai, azon nem csodálkozom. Ők ugyanolyan féktelen és korlátlan hatalomkoncentrációban gondolkodnak, mint Orbán. De hogy még mindig áll mellettük bárki a szkinhedeken kívül, az elképesztő.

De mégsem az újfasiszták zászlóégetős performansza az, ami aggasztó az egészben, hanem az a csendes erő, ami mögöttük áll. Ami a háttérben meghúzódva bátorítja őket.

Valamiért a 2006-os tévéostrom jutott az eszembe. Számomra akkor sem az a néhány tucatnyi dühöngő őrült volt a legelborzasztóbb az egészben, hanem az a sok száz ember, aki a háttérbe húzódva, passzívan vett részt a gyalázatban. Akik nem csináltak semmit, csak a jelenlétükkel demonstrálva éreztették a vandál gyújtogatókkal, hogy velük van a tömeg, hogy az egész fidesz-tábor egyetért az utcaköves, molotov koktélos futballhuligánok őrjöngésével. A szélsőjobbos bűnözők belőlük merítették a bátorságot, az erőt, a legitimitást a köztelevízió épületének a felgyújtásához, és kifosztásához.

A mai képeket nézve valahogy ugyanezt érzem. Csak a célpont más, az egység ugyanaz.

Ami ma történt Budapesten és Szegeden, az talán pár ezer neonáci erőfitogtatásának tűnik, de nem árt észrevenni a mögöttük álló, csendben szemlélődő alakokat, akik nem állnak ki a placcra, nem fognak gyufát a kezükbe, csak messze, az árnyékban megbújva, a nyílt együttműködés tényét letagadva csendben kuncognak, mert egyáltalán nem kedvük ellen való, ami történik. A cinkos összekacsintás a hallgatásban nyilvánul meg.

Vannak, akik még ma is úgy hiszik, a saját céljaikra használhatják a radikális erőket, és aztán vissza tudják parancsolni őket Aladdin lámpásába, ha megszilárdul a hatalom. Észre kéne venniük, hogy a tűzzel játszanak.

Európán kívül ma nincs más alternatíva, vagy ha van, annak még az unokáink is inni fogják a levét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.