Az egység címmel jelent meg a Magyar Hírlap vélemény rovatában Stefka István publicisztikája.

Az írás - amennyire meg tudom ítélni – a célból született, hogy csillapítsa kissé a Schmitt-botrány által keltett hullámokat, és összerántsa a felháborodásának hangot adó kormánypárti tábort. Mivel nekünk nincs nemzeti Ethan Huntunk, aki Pali bá' kifehérítésének lehetetlen küldetését bevállalná, Stefka tesz kísérletet arra, hogy kissé szépítse a róla kialakult képet.

Ám Schmitt Pál renoméján emelni igencsak bajos, így a többiekét kell visszahúzni, hogy csökkenjen a kontraszt. Ezért a hangsúlyt az őt megelőző köztársasági elnökök bírálatára, illetve az ellenzék szapulására helyezi, ezáltal keltve az olvasóban a „mi Palink se rosszabb” érzetet.

„Göncz Árpád „öt percig sem jelképezte a nemzet egységét” - írja Stefka.

„Valójában Magyarország politikai és gazdasági széttagoltsága, morális lezüllése, szellemi, ideológiai, médiaháborúja, a külföldi érdekeknek való kiszolgáltatottsága Göncz Árpád tízéves elnöksége alatt alakult ki. Innentől kezdve az elnök a balliberális oldal aláíró gépezetévé vált.”

Magyarország politikai és gazdasági széttagoltsága valóban ekkor kezdődött. Az egypártrendszert felváltotta a többpártrendszer, a tervgazdálkodás helyett pedig jött a kapitalizmus, ami valóban egyfajta gazdasági széttagoltságot vont maga után. Szellemi, ideológiai és médiaháború is volt, szabad lett vitatkozni, gondolkozni, ellenzékiként megnyilvánulni, ideológiákat, és érveket ütköztetni egymással.

Szerintem ez épp így van jól.

Óriási változásokat hoztak azok az esztendők, és lehet ezeket szeretni, vagy nem szeretni. Sokan érzik úgy, hogy vesztesei voltak ezeknek az éveknek, de akkoriban egy ország akaratát tükrözték a változások. Ki ezért, ki azért, de örült a kádárizmus bukásának, és az, hogy a végeredmény aztán igencsak elmaradt a várakozásoktól, nem az első köztársasági elnök bűne, vagy felelőssége. Azt sem gondolom, hogy Göncz Árpádot azzal lehetne vádolni, hogy tevékenyen részt vett az ország „gazdasági széttagolásában, morális lezüllesztésében”. Lehet bírálni, lehet nem egyetérteni vele, de egyvalami tény. Mind a mai napig ő a rendszerváltás utáni időszak legnépszerűbb elnöke, akinek elfogadottságától Schmitt Pál népszerűségi indexe fényévekre van.

Talán nem véletlenül.

Mádl Ferenc érdemeit már elismeri a szerző, - teljes joggal!

A szemére veti ugyanakkor, hogy bátortalansága, és „túlzott jogászkodása miatt” lehetett miniszterelnök a „senki által meg nem választott” „ámokfutó Gyurcsány”. Ezen a ponton újra átolvastam a Göncz Árpádról szóló fejtegetést, hátha találok olyan részt, ahol a szerző Árpi bácsi túlzott jogászkodását kárhoztatja azért, amiért a senki által meg nem választott Boross Péter ült a sajnálatosan idejekorán elhunyt Antall miniszterelnök úr helyére, de sehol nem találtam ilyet.

Sólyom László államfő aztán szerinte „tehetetlenül tűrte az ámokfutást, és hagyta, hogy a szeme láttára verjék agyba-főbe Budapest népét 2006. október 23-án”.

„ Sólyom csak erőtlen, szimbolikus gesztusokat tett a nemzetnek, (…) Köztársasági elnökként az élére kellett volna állnia az országos kormányellenes tömegmozgalomnak. Miután polgárháborús helyzet alakult ki, az új választások kiírásával a nemzet egységét helyrebillenthette volna. Nem így történt, győzött a rendőri terror és az ártatlan emberek elleni megtorló, diktatórikus intézkedések.” - írja.

Ehhez a bekezdéshez azért ugyancsak volna néhány hozzáfűznivalóm.

Addig egyetlen hivatalban lévő államfő sem tett annyi nyilvánvaló gesztust az éppen regnáló kormányzópárt(ok) ellenzékének, mint amennyit Sólyom László tett a Fidesznek. Egyetlen pillanatig sem volt kétsége senkinek ebben az országban azt illetően, hogy Sólyom hova húz, kihez tartozik, kik azok, akikkel szemben bocsánatos bűnnek tartja azt, amiért másokat letorkoll. A Fidesz, és holdudvara köszönettel tartozik Sólyom Lászlónak, nem szemrehányással.

Dőreség volna azzal vádolni Sólyom Lászlót, hogy nem volt „semleges”, az elődei sem voltak azok. Viszont Sólyom még a látszatra sem adott, teljesen nyíltan felvállalta fideszes szimpátiáját és a kormánypártok iránti ellenszenvét, ami egyrészt teljességgel kizárta, hogy a narancspárttal szemben álló állampolgárok is jó szívvel tekinthessék elnöküknek, viselkedése pedig azt üzente Magyarország népének, hogy szerinte úgy is lehet nemzeti egységet képviselni, hogy megnyilatkozásaiban a kettészakadt társadalom egyik felének kedvez a másik ellenében.

Sólyom László a nemzeti egység megteremtésére alkalmatlan volt, egyvalamiben viszont talán még elődeinél is szigorúbbnak mutatkozott: az alkotmányosság védelme és betartatása kapcsán nem ismert pardont. Az tehát szimpla csúsztatás, mikor Stefka István azt sugallja cikkében, Sólyom leváltásának az volt a valódi oka, hogy nem írt ki új választást, s ezzel gyakorlatilag asszisztált a szocik hatalomban maradásához. Azért kellett leváltani, mert az amúgy létező pártszimpátiájánál többre becsülte a szakmai renoméját, és bármennyire elkötelezett jobboldali, nem lett volna hajlandó segíteni Orbánnak a demokratikus intézmények ledózerolásában.

Ehhez egy minden szempontból lojális, szolgalelkű „titkár” szükségeltetett, aki kritika nélkül aláír bármit, amit a hatalom az asztalára tesz. Erre Schmitt Pál volt az ideális jelölt, ma már kétségtelen.

A szerző azt is Sólyom szemére veti, hogy „az Alkotmánybíróság első elnökeként jelentős szerepe volt abban, hogy elmaradt a felelősségre vonás és igazságtétel a rendszerváltoztató Magyarországon. Ez a következmények nélküliségi állapot, az ügynöklista nyilvánosságra hozatalának elodázása megakadályozta, hogy a mindenkori köztársasági elnök mindenek felett álljon”.

Itt értünk el ahhoz a véleményhez, ami a napokban minden valamirevaló elemző értekezéséből visszaköszön. Jelesül, hogy az elmúlt hetek történései után a Fidesz-KDNP és az álláspontjukat képviselők nem állnak az erkölcsi dobogó olyan magas fokán, hogy efféle szemrehányásokkal illessék a köreiken kívül állókat.

Elég nagy sutaság Sólyom László felelősségét vizslatni az ügynöklisták elmaradt nyilvánossága ügyében akkor, mikor a regnáló kormány épp azon fáradozik, hogyan tudja úgy titokban tartani az ügynökök névsorát, hogy közben egy ország népe tudja: a kétharmaduk birtokában egy perc alatt tiszta vizet önthetnének a pohárba. Elég otromba dolog az előző elnökön számon kérni a következmények nélküliségi állapotot egy olyan cikkben, ami végső soron arra hivatott, hogy mentegesse a plagizáló utódot tettének következményeitől.

És ezután el is érünk a végkövetkeztetéshez: sosem volt olyan köztársasági elnökünk, aki megtestesítette volna a nemzet egységét. Ergo álságos az ellenzéknek az a hivatkozása, miszerint a fenti okból Schmitt lemondását követelik. A szerzőnél szó sem esik arról, hogy vannak azért más okok is: némi szellemi tolvajlás történt, és párszor belehazudott kedves népe képébe az elmúlt hetekben, napokban. De maradjunk a nemzeti egységnél.

Hisz Stefka szerint Schmitt Pál erre törekedett. S hogy miért nem sikerül neki az egység megteremtése? Idézem:

„Ezzel a mostani ellenzékkel lehetetlen a vállalkozás. Hiszen ez az ellenzék többnyire megtagadja a nemzetet, elárulja hazáját, és pártpolitikai csatározásoknak feltüntetve immár két éve folyamatosan rossz hírünket kelti, és feljelenti Magyarországot külföldön. Az ilyen ellenzék nem képviselheti semmilyen módon Magyarországot, nem kérheti számon a nemzet egységének hiányát, hiszen megtagadja szülőföldjének múltját, hagyományait, magát a magyarság minőségét, történelmi létét.”

Unalmas lenne századszor is leírnom, hogyan és hányszor jelentette fel Magyarországot az Orbán Co. az előző ciklusban, a rossz hírünk keltéséért meg a legmegátalkodottabb szoci sem tud annyit tenni, amennyit Plagi bá, Matolcsy, vagy maga a Vezér már mostanra elért önszorgalomból. Azt mondja Stefka István: ezen a „harcmodoron változtatnia kell az ellenzéknek”, addig nem követelhet semmiféle nemzeti egységet.

Változtatni a harcmodoron?

Milyen harcmodoron, Stefka úr?

Ennél a mostaninál erőtlenebb, megosztottabb, tehetetlenebb ellenzéke még nem volt ebben az országban egy kormánynak sem! Az, hogy a Fidesz elveszítette a szavazói felét, csakis és kizárólag a saját idiotizmusának, és alkalmatlanságának a következménye, nem pedig a kőkemény ellenzéki harcmodornak! Hetente kapja az ellenzék egyik magas labdát a másik után, egyik lehetőséget a másik után, amit aztán képtelenek leütni, és szavazatokra váltani. Lassacskán visszasírom Bodrogit, meg a Színes Csokornyakkendősök Pártját, mint egyetlen kormányképes alternatívát!

Akkor miféle ellenzéki harcmodorról beszélünk itt?

S végül a konklúzió:

„Schmitt Pál eszeveszett lejáratása csak közbülső állomás, nem a végső cél. Orbán Viktor politikáját, a nemzet megmaradásáért megszavazott új alkotmányt akarják megsemmisíteni. Akik tudatlanul e gyökértelen, elv nélküli, alacsony támogatottságú társaság mellé állnak, nem is tudják, hogy Magyarország felszámolásához adják a nevüket.”

Stefka úr!

Schmitt Pál lejáratásának élharcosa maga Schmitt Pál volt.

Minden megnyilvánulásával, minden egyes megszólalásával nagyobb lett körülötte a gebasz, és erről ő tehet! Nem a tényfeltáró újságírás, nem a harmatgyenge ellenzék, és nem is az a közvélemény, amelyik ragaszkodik az önök által egész eddig olyannyira sulykolt és elvárt erkölcsi feddhetetlenséghez.

Az is világos, hogy a végső cél Orbán rendszerének, egypárti alkotmányának és politikájának leváltása. Ha jól emlékszem, Orbán Vezír sem vonult vissza a közélettől az ördögi Gyurcsány bukása után, hanem pedálozott tovább a hatalomért, a teljes felhatalmazásért, meg a '89-es alkotmány kiradírozásáért. Akkor most mi is a gond azzal, hogy a jelenlegi ellenzék is hasonló célokért hajt? Iparkodjanak csak, aztán a nagyérdemű majd eldönti 2 év múlva, mire tartja érdemesnek őket! Tudtommal a demokráciában ez így szokás, politikai váltógazdálkodásnak hívják, és a jelenlegi rezsim is annak köszönheti a hatalmát, hogy ez anno bevezetésre került.

Tetszenének élni, és nem visszaélni a rájuk ruházott erővel, akkor most a Magyar Hírlap publicistáinak sem kéne azon aggódnia, hogy csúszik a gyeplő kifelé a kezükből.

Ja, és azt mondja, Stefka úr, hogy tudatlanok lennénk?

Nem, nem vagyunk azok.

Legfeljebb csak kevéssé fogékonyak a manipulációra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.